fiktív vagy sem

Istenem, összehajtani sem tudok tisztességesen egy térképet, nem hogy eligazodni rajta. Egy olyan városnak a térképén, ahol egyszer jártam, ami tök zegzugos, és aminek még az utca-elnevezéseit sem teljesen vágom. Úgy, hogy közben az ismert és ezerszer bejárt helyeken is képes vagyok eltévedni. Úgy, hogy nincs elég fotóreferenciám.
Szóval vagy fiktív lesz a Vízválasztó Velencéje, vagy próbálom majd elkenni, mikor hol járunk, mint Hugo Pratt a Velencei mesében. Vagy a kettő együtt.

nyígás

Néha azt gondolom, valami egyszerűbb, sematikusabb ábrázolást kellett volna választani. Ott van például a manga, használhatnék ilyen kis jeleket, mondjuk azt a keresztformát és akkor teljesen egyértelmű lenne, hogy az illető dühös, vagy megjelenne a kis vízcsepp a fejénél és mindenki tudná, hogy épp zavarban van. Vagy valami cartoon-os ügyet, akkor meg mennyivel könnyebb lenne egyszerűen eltúlozni az arcvonásokat, a hangulatokra-érzelmekre jellemző jegyeket. Csak egy kapuszáj, pár vonallal ábrázolt szemek, krokodilkönnyek... Persze, nem lenne egyszerűbb. Csak máshogy lenne nehéz.
Na megyek vissza a valószerű Romeohoz. Már csak két arckifejezés van hátra, és feltöltöm.

EDIT: szóval megpróbálom egyértelműbbé tenni, mert attól tartok, nem voltam az. Nem arról beszélek, hogy a manga vagy bármelyik másik stílus ilyen vagy olyan, valószínűleg kár volt beletennem ezt a szót :) Arról próbáltam beszélni, hogy az eltúlzás, mint ez itt talán könnyebb út lenne, látszólag. De amit nyernék a réven, veszteném a vámon, mert az eltúlzott arckifejezéseket pont olyan pontosan meg kell rajzolni, mint a valóságosakat - csak másképp.
Remélem, így talán érthetőbb vagyok. :)

arckifejezések

Felmerült már többször beszélgetésekben-levelezésben - amikből szívesen idéznék mert tanulságosak, de naná, hogy pont most nem találom őket, pedig jelentős időt elizéltem a kereséssel) -, hogy önazonos arcokat bizony nem teljesen egyszerű (khm) rajzolni, amíg bele nem jön az ember egy-egy karakterbe. A következőnél meg kezdődik minden előlröl. Ismét karakterlapokkal küzdök, úgyhogy a dolog persze aktuális.
Hogyan lehetne ezt megkönnyíteni? Mi kellhet ahhoz, hogy az ember olyan figurát rajzoljon, aki aztán végig hasonlít saját magára? Szerintem elsősorban átgondoltság. Ilyen szempontból könnyebb dolgom van, mivel már a játék elején kitaláltuk, melyik szereplő hogyan néz ki, bár lefordítani képi szintre nekem kell. Legyen ott fejben, hogy milyen magas a többiekhez képest, milyen a testalkata, az orra formája, milyen a szája, amikor mosolyog... Másképp mosolyog, ha nyílt személyiség vagy ha zárkózott, másképpen ha húsosak az ajkai vagy ha keskenyek, ésatöbbi. Vagy például Scott McCloud nagy hangsúlyt fektet az egyedi, jól azonosítható formájú szemekre:


A karakterlap persze az első számú segítség, mert nem kell fejben tartani mindezt, rögzíteni lehet rajta és bármikor visszamenni és megnézni.
Aztán a melós megközelítés: fotók és hacsak lehet, élő emberek tanulmányozása és lerajzolása. A fotóreferencia nagy jóság, nem fárad el és mindig ráér. Laurence Fishburne ilyen szempontból nem rossz döntés, hiszen millió kép található róla a neten. Más kérdés, hogy szinte mindegyiken szemből vagy félprofilból van, és a kamerába néz. Alulról, az álla irányából például egyetlen kép sem ábrázolja (ez a beállítás nagy mumusom...). Fényképek helyett néha ősrégi, több éves alakrajzok jutnak eszembe, amiket élő modell után rajzoltam anno, azokat kotrom elő és nézem meg. Még jobb választás az ember környezetéből valaki, a vonásait ugyan át kell alakítani, karakterre szabni, de kvázi bármikor elérhető és tanulmányozható (noha rendkívül rövid ideig, már ha olyan ismerőseid vannak, mint nekem). Pont egy Marco atya-rajzhoz a férjem arcát "használtam", mondanom sem kell, köze nincs Mr Fishburne-höz :) És persze a tükör, nagy barátunk. Egyébként néha a tükör semmit nem old meg, üllőállú bősz tekintetű cowboyokat például nehezen ábrázolok a saját arcom segítségével. Az ilyen esetekre találták ki az "arckifejezés katalógust", ahol összegyűjtve lehet megtekinteni rengeteg fotót különböző rendű és rangú, korú és külsejű emberekről, amint épp szemérmetlenül grimaszolnak! Például ez egy ilyen könyv.
Aztán vannak a tutorialok. Megintcsak Scott McCloud, aki zseniálisan magyarázza el a Képregény mestersége című könyvében, hogyan alakulnak ki az arckifejezések:


És persze az interneten fellelhető rengeteg tutorial, manga-superhero-cartoon-stb. stílusban. Ezt például a Lackadaisy szerzője készítette. Neki nehezebb - vagy könnyebb? nézőpont kérdése - dolga van, mert az egészet "el kell macskásítania". De nem csak álló, hanem mozgóképes verzióban is vannak cuccok, például ez, ami egészen használható. Ez pedig bár egyetlen hang nélkül, de igen szemléletesen mutatja, hogyan változnak az arckifejezés hatására az arc arányai, például a szemek szemöldöktől való távolsága, és hasonlók.
Észrevétlenül átcsúsztam egy másik témába, megfigyeltétek? Szerintem ugyanis az arckifejezések nem elválaszthatók a karakter önazonosságától. Egy neutrális, érzelmektől mentes arcot sokkal könnyebb mindig ugyanolyannak rajzolni, még ha netán más szögből is látjuk, anatómia és némi perspektíva ismerete megoldja a dolgot ( - írom ezt olyan könnyedséggel, amivel ábrázolni viszont mindezt nem tudom :). Tehát, az igazi kihívás szerintem az, hogy amikor valamilyen érzelem látszik a szereplőn, akkor is ő maradjon.

a halogatásról

Hát szóval... Suppal a halogatásról beszélgetünk. Nagyon érdekes ez, hogy az ember összegyűjt egy csomó segédanyagot, aztán próbál belőle okosodni, aztán egy idő után már egy vonalat sem húz anélkül, hogy ne nézné meg, mások hogyan csinálják - ami nem baj feltétlenül, nem kell a spanyolviaszt újra és újra feltalálni. De az már igen, hogy miután megnézte az a bizonyos ember - na jó, az a bizonyos én :) - szóval miután mindent megnézegettem, úgy érzem magam, mint aki jól végezte dolgát, és megcsináltam volna a melót. Holott, ugye, a nulladik lépést tettem csak meg...
Aztán, van ez a "jaj, csak előbb még, igen de előtte, de még azt meg kell, de hátravan a", amivel kapcsolatban nagy kedvencem John Kelly "Procrastination" című animációja. Például, ezt a bejegyzést október 28-án kezdtem írni. Ezen kívül van még vagy négy elkezdett másik és ígértem egy játékot, amire többen rákérdeztetek. Ráadásul mindezek persze nem magáról a képregényről szólnak, á nem. Csak eljátszogatok, mert nem tudom, hogyan lépjek tovább (igen, a nyavalyás mágia) és így sikerül becsapni magam, mintha csinálnék is valamit.
Ehh.
Viszont rajtakaptam magam legalább, és le is írtam, hogy nyoma maradjon... talán így könnyebb lesz abbahagyni ezt a fránya halogatást.

varázslat - melyik legyen? 2. felvonás

- azaz varázslat célszemélyre.
Tehát, ez az ötödik oldal egy kockája lesz, ahol Marco atya Monára varázsol, így cselekvés közben is meg lehet figyelni, hogy melyik verzió működőképes.
(A második fraktálos verziót kivettem a lehetségesek közül egyenlőre.)Szerintem az első, ecsetes verzió nagyon: látszik, ki varázsol és kire. A fraktálos változatnál nem tudok igazán irányultságot adni, annyit tudtam kitalálni, h a csillag közepe arra a személyre esik, aki varázsol. Ennek a verziónak tagadhatatlan előnye, hogy tök szeretem :) A harmadik, szecessziós változatnál megint csak lehet irányultságot megadni, de tény, hogy merev.
Arra gondoltam még ennél az utolsónál, hogy nem szec minták, hanem fraktálrészletek, vagy éppen ilyen füstös-ecsetes foltok is kerülhetnének a körgyűrűkbe. Esetleg lehetne kombinálni az ecseteket a gyűrűkkel, hogy ne legyen olyan elfolyós érzés.
Hm?

varázslat - melyik legyen?

Engedve a nyomásnak ;) csináltam négy változatot ugyanarra a témára, jelesen a varázslatra. Az első egy ecset-szett segítségével készült, a második és harmadik egy fraktál két változatával, a negyedik általam rajzolt szecessziós mintákkal.

Szerintetek melyik a legjobb, ha kizárólag a külcsínt nézzük? - figyelembe véve, hogy az adott képregényben kellene megjelennie vizuálisan jelezve, hogy kérem itten varázslat történik. (Nem ígérhetem meg, hogy biztosan a megszavazottat választom, de nagyon érdekel a véleményetek, és ha nem ütközik más, gyakorlati szemponttal, azt fogom.)

A belbecset tekintve az ecsetes verzió a legjobb, mivel ahhoz nem kell megtanulnom fraktálokat csinálni, illetve nem töltöm a fél életem szecessziós körgyűrűk rajzolgatásával... (Egyébként ha a kép ismerős, az nem véletlen: a Marco Angyalairól elzavartam a csajokat, és megkértem a Padrét, ugyan hunyja már le a szemét :)



EDIT: közben rájöttem, hogy ez így csalóka, mert nincs a képen történés., másik személy akire varázsol, illetve valódi tér (személyek egymáshoz képesti viszonya). Szóval készül egy olyan is, kérek egy kis türelmet!

betűk, buborékok és varázslat

Van betűtípusom Tikos Peti jóvoltából - végül pont az ő hatására a hagyományos képregényes nagybetűk és hangulat mellett döntöttem. Van ez a "vita" - legalábbis a McCloud könyv szerint -, hogy lehet-e, kell-e a képregények világába is betörnie a kisbetűknek... én nem tudom, és ha nálam tapasztaltabbak sem tudnak dönteni, nem biztos, hogy nekem kell megváltani a világot. :) Úgyhogy maradok a kaptafánál. (Aztán ha mégsem, hál'istennek nem kőtáblákat kell átvésnem ugye, csak fájlokat.)
Rápróbáltam a betűt a vázlatokra, és így pontosan látom, hogy milyennek kell lennie a buborékoknak - sőt ugye, így az is világos, hogy nem buborékhoz igazítjuk a feliratot, hanem felirathoz a buborék formáját - nekem előszörre az első verzió volt a logikus, most így viszont már ugye... És megnyugodtam, mert mindenhol elméreteztem ugyan a buborékokat, de csak egy-kettő lett kicsi. Tehát el fogok férni a szöveggel. Remélem.
Kitaláltam a varázslatokat is: nem fraktálok lesznek, mert lusta dög vagyok, és meglehetősen nehézkes, hosszú és bonyolult lenne úgy. Ellenben csodaszép szecessziós miafenék fogják majd mutatni jól, hogy varázslat történik. Most ez a terv. Nem mintha ez sokkal kevesebb melóval járna...

ötletek

A legjobb ötletek váratlan időpontban érkeznek. Régebben az volt a legnagyobb ötletgyár, ha sétáltam, mostanában a legtöbb inkább zuhanyozás közben jön. (Fel kellene találni a vízhatlan jegyzetfüzetet!) Vagy olyankor, amikor épp elkezdem a levelet írni Aminak, hogy kicsit nyígjak arról, hogy nem jut eszembe egy probléma megoldása, és mondjon valami okosat. Írom és ahogy írom, már tudom is a megoldást, úgyhogy gondosan kitörlöm a levelet és lejegyzetelem az ötletet. Volt ilyen már vagy háromszor.
Most például azt találtam ki, hogyan tudom áthidalni azt az időszakaszt, amikor Mona megkapja az Alapítványtól az igenlő választ a jelentkezésére, és csomagol. Túl hirtelen lenne, ha egyszercsak ott lenne Velencében, nem akarom túlzottan fejezetekre sem feltördelni a történetet, viszont ha egy római kávéházból hopp! egyenesen Velencébe kerülne, az kissé fura lenne. Azt találtam ki, hogy kezekkel fogom ábrázolni a történéseket (cirka 2 hónapot): Mona kezével, ahogy megkapja a válaszlevelet, csomagol, ahogy bedobozolja a bábokat, átadja a lakása kulcsait, stb. Így nem kell sokat magyarázkodnom, mégis kb érthető, hogy mi van.
Nem vagyok még biztos benne, hogy ez az ultimét nagy jóság, de egyelőre tetszik az ötlet.

fraktálok, mandalák...

... hópelyhek, csipkék.
A szereplőim mágiahasználók, és mivel elég sokat varázsolnak, valahogy ábrázolnom kell az éppen születő mágiát, ami nagyon személyes, nagyon az adott szereplőre jellemező dolog. Azt gondoltam ki, hogy a mandalák-fraktálok annyira mások, annyira megfoghatatlanok, hogy remek lenne erre a feladatra bevetni őket. Nézegettem a rajzokhoz néhányat, de momentán az elmélet jobban tetszik, mint a gyakorlat. A hópehelyre emlékeztető áttört minták lennének talán a legjobbak, mert úgy nem nyomja el a minta a rajzot magát. Nem tudom, még próbálkozom.

nyitókép

A Vízválasztó története anno azzal kezdődött, hogy a szereplők megérkeztek a Velence Alapítványhoz. Mona számára viszont nem itt indul, hanem amikor beadja a jelentkezését az Alapítványhoz, tehát Rómában. Amival azt gondoltuk ki, hogy legyen az a nyitó jelenet, amikor Marco atya megnézi titokban Monát egy római kávézóban, hogy lássa, alkalmas-e egyáltalán azokra a feladatokra, amiket a tagoknak szán. A nyitóképnek tehát Rómának kell lennie ez alapján. Ez idáig szép és logikus.
Csakhogy hosszabb nyitást terveztem, több kockán át tartót. Talán egész oldalast. Galambokkal.
Ebből pedig az következik, hogy nem kezdhetek Rómával, ahonnan záros határidőn belül távozik a főszereplőm (SPOILER! SPOILER! :), hogy vissza se térjen... Velencével kell kezdenem, ugyanezzel a hosszú nyitással, mert Velence ugyanannyira jelentős szereplője a történetnek, mint a játszó személyek. Megérdemli a bemutatást. És ez megint szép és logikus gondolatsor.
Aha...
Namost, azt találtam ki, hogy lesz egy nulladik fejezet, egy rövidke, szöveg nélkül, Velencével és Marco atyával, ahonnan és akivel/akitől minden kiindul... aztán mehet az öreg megnézni Monát Rómában, ahol megint lesz persze jelenetbeállító kép, de messze nem olyan hangsúlyos, mint a korábbi.
Most épp rém elégedett vagyok magammal.

főszereplők

Nehéz dolgom van ezzel a főszereplő-nem főszereplő dologgal (igen, én is érzékelem, hogy eddig még mindennel nehéz dolgom volt, ami csak előkerült témaként :).
Igyekeztem a történetet úgy összeszedni, hogy ne csak a saját karakterem szemszögéből próbáljak emlékezni. Nem sikerült maradéktalanul... Ha megfeszülök, sem látok bele a többi karakter belső világába és esetenként az őket mozgató eseményekbe teljesen, így a komplett sztoriban lukak vannak. A többieknek kisebb gondjuk is nagyobb most épp annál, hogy feltöltsék ezeket a lyukakat(teljesen megértem őket, ez az én gumicsontom), ráadásul egy új történetbe kezdtünk, és mindenki azon pörög - nekem sem könnyű visszafordítanom néha az agymenéseimet onnan ide :). Így aztán abban maradtunk Amival, hogy a főszereplő Mona lesz, a saját karakterem, jórészt az ő szemén keresztül fogom bemutatni az eseményeket; illetve valamennyire Marco atya, aki erősen kulcsfigurája a komplett sztorinak. Emellett pedig megtartom azt, hogy a szereplők közösen csinálták a dolgokat, és más szereplő gondolatai közé is be fog az olvasó látni valamennyire.
Hülye érzés egyébként botcsinálta írónak lenni és ilyen jellegű döntéseket hozni, valószínűleg túl is ragozom, de úgy látszik ebbe is bele kell tanulnom.

vigyázat, felnőtt tartalom?

Azon gondolkozom napok óta, hogyan tudom elérni, hogy átmenjen a képregényen keresztül is az a hangulat, ami a mesét jellemezte.
Először is, nekünk rengeteg háttérinformációnk volt a karakterekről, ami alapján a jellemfejlődés eleve izgalmas és érthető volt - namost nem mesélhetek hosszú sagákat egy-egy szereplőről, tehát ezt nyilván a történetben kell elbújtatnom nagyon ütős, jól irányzott képi-szövegbeli utalásokkal. Most az van következő rendelkezésig, hogy képileg jelzem valahogy a múltbanézést (ezzel egyetlen problémám van, hogy már annyi mindent kell jeleznem rajzban, és nem tudom, hogyan fogom megoldani úgy, hogy az tényleg profi legyen, érthető és mindemellett ütősen csodaszép - de sebaj, teher alatt nő a pálma. :)
A másik hangulati elemet nevezzük felnőtt tartalomnak. A sztoriban Velence démonlakta város, és ezzel sok mindent elárultam ugye. A háttérben az emberi és nem emberi hatalomvágy miatt vér folyik, egyeseket félig felzabálnak vagy kicsontoznak testileg és lelkileg, fröcsög az adrenalin - a másik oldalon pedig, nos, intimebb testnedvek folynak, ha értitek, mire gondolok (fiatal nők és férfiak összezárva). Azt már eldöntöttem, hogy ez a felnőtt tartalom kell, már csak azért is, mert szeretném, ha az olvasó értené, mitől félnek olyan nagyon a szereplők, és mi az, ami (például) mégis hajtja őket előre. Már csak a mennyiségen ingadozom, hogy mennyire kell és lehet plasztikusan ábrázolnom ezeket a dolgokat ahhoz, hogy ne csapjak át horrorba vagy pornóba.

na jó, de miért képregény?

- vagy rajzolt regény, ahogy újabban én magamban gondolok rá.
nem tudom :D
talán mert grafikus vagyok, aki könnyebben fejezi ki magát képben, mint szóban. talán mert ugyanakkor nem akarok elszakadni az írott szó varázsától sem. talán mert azt akarom, hogy aki látja, az az én szememen át lássa, olyannak, amilyennek láttatni szeretném. talán mert az egyik művészeti portálon valaki azt mondta, szeretne képregényt látni azokból a rajzokból, amiket "csak úgy" csináltam a Vízválasztóhoz. :)
Valahogy úgy érzem, ez lesz a helyes forma...

szenvedélyes szeretet

"Ha nincs meg benned a gyermeki lelkesedés, véged. A profizmus meg a határidő betartása csak egy dolog" - mondja Futaki Attila az Index cikkében.

Olvastam ezt a cikket pár hete, és forog bennem ez a néhány mondat.
Gyerekkoromban járt nekünk a Füles, és abban először mindig a pár oldalas képregényrészt kerestem meg (jól emlékszem, hogy volt ilyenből több is?), és imádtam. Zórád Ernőt különösen. Aztán volt egy Winnetou képregénykönyvünk, azt is nagyon szerettem, a napokban kerestem is Anyuéknál, persze valahova elrekkentette valaki, nem találtam. Aztán kedvelem a mangákat, de nem nézegettem olyan rengeteget belőlük. Mindegy, a lényeg hogy vannak ilyen képregényes emlékeim - de nagyon nem vagyok képregényrajongó. A Sin Citytől egyenesen félek. Szóval innen hiányzik a szenvedélyes szeretet...
Viszont a sztorit imádtam! :) Nagyon jó (volt) Monának lenni, minden percét élveztem, azokat is, amikor küszködtettük a különfellét, meg azokat is, amikor a szereplők hatottak egymásra.
Ez az én szenvedélyes szeretetem, vagy gyermeki lelkesedésem, ami remélhetőleg elviszi a hátán a képregényt.